Az 1970-es években Phil Spector indította el a „ Hozd vissza a monot „ kampányt. Ez több volt, mint reklámfogás, egy igazi mozgalom volt, de végül zátonyra futott és nem tudta megváltoztatni a történelem menetét. Négy évtizeddel később egy másik, sokkal komolyabb gerilla-háború folyt, ezúttal a hangrögzítés és a felvétel készítés digitalizációja ellen.

A rock ’n’ roll érkezése óta a zenei felvétel készítésének történetét két részre lehet osztani, az analóg és a digitális korszakra. Ebben a modellben az analóg egyenlő a hitelességgel és a digitális a mesterkéltséggel. A modell hívei szerint az 1950-es évek közepétől az 1980-as évek közepéig sikerült azt a zenerögzítés terén elérni, hogy a lemezen is olyan jól szóljanak a zenészek, mint élőben a színpadon. Kontrasztként, a digitális technika adoptálása óta az 1980-as évek végén, a stúdiók szerint elvárás lett az, hogy a felvételen jobbak legyenek a zenészek, mint a valóságban. A digitális eszközök lehetővé tették, hogy az énekes, a gitár vagy a dob hangja az üzleti elvárások szerint változzon. A valós zenekészítés, valós időben, valós emberekkel veszélyeztetett állatfajjá vált.

Ez természetesen durva leegyszerűsítése a dolgoknak. Figyelmen kívül hagyja a digitális technika nyújtotta előnyöket, a kényelmet, vagy a megfizethető otthoni stúdió létesítésével a felvételkészítés demokratizálását. De lehet, hogy az előnyök ára túl magas? Az emberi tényező eltűnését hozza, ami a zenekészítés lényege? Túlságosan a gépekre ruházzuk át ezt az erőt?

Nem csak a technofóbók teszik fel ezeket a kérdéseket. Brian Eno tinédzserként vált az új technológia úttörőjévé. Az 1960-as évek közepén, művészeti iskolában mutatta be neki „ a folyamat nem a termék „ ötletét a modernista művészet-teoretikus Roy Ascott, arra ösztönözve őt, hogy magnetofonokkal kísérletezzen. Eno 1972-ben kezdett együtt dolgozni Robert Fripp zenésszel a később ismertté vált Frippertronics tape-loop rendszeren, majd néhány év múlva előadta saját technikában gazdag ambient stílusú zenéit.

Miután 50 évet eltöltött a technológiai innováció közvetlen élvonalában, Eno lenne az utolsó ember, akiről azt feltételeznénk, hogy fenntartásai támadnak a digitális rögzítéssel kapcsolatban.

Egy, a Joch&Nerds magazinnak nemrégiben adott interjújában Eno azt mondta: “Mint zenei producer, a digitális technológia elgondolkodtatott az irányról, amerre a rögzítéstechnika halad.”

Eno erről a Knitting Factory Records új kiadványának, a Fela: Vinyl Box Set 3.„ megjelenése előtt beszélt, melyet ő állított össze. 1973 óta nagy híve az afrobeatnek, amikor Fela Kuti Afrodisiac albumához közel került. Arról kérdeztem őt, szerinte lehetséges lenne-e visszaadni azt az emberi töltést, ami Kuti zenéjét jellemzi, a digitális stúdió technológiával?

“Ez egy nehéz kérdés, és folyamatos vita tárgya” – nyilatkozta Eno. És nem csak az afrikai felvételekkel kapcsolatban. Ezt a problémát mindenki érzi mostanában. Hogy lehet ellenállni a kísértésnek, hogy tökéletesítsük a felvételeket? Mit veszít a felvétel a tökéletesítéstől? Ez nehéz dolog. Most már lehetséges, hogy semmit sem tökéletesítenénk rajta. A ritmus vesztett az üteméből? OK, nyújtsuk meg egy kicsit. Kvantálással mindent megtudunk már valósítani, a hang kvantálásával az ütem is teljesen tökéletes lesz. Nagyjából mindent tudunk csinálni egy felvétellel. Természetesen azoknak a lemezeknek a többsége, amiket hallgatóként szeretünk, hangzás tekintetében nem tökéletesek.

“Szóval a kérdés, amit mindenki feltesz: a végeredmény jobb lesz-e? De a kísértésnek nehéz ellenállni. Rögzítek egy felvételt és találok egy hangot, ami igazán nincsen a helyén. A múltban azt mondtad, ez egy nagyszerű felvétel, tudok együtt élni a hibáival. Amit most csinálsz, az a hibás hang újrahangolása. Szóval mindig azt kérdezed magadtól, elvesztünk-e valamit az előadás feszültségéből, az emberi érzésből, a szerves igazságból vagy akármiből ezekkel a javításokkal? Ez arra késztet, hogy megkérdőjelezd az új stúdiótechnika szerepét. Persze mindenféle reakciók vannak ez ellen. Jack White stúdiójában Nashville-ben egyáltalán nincsen digitális felszerelés, minden analóg. Dolgoztam zenekarokkal, akik azt mondták, a szalagos rögzítéshez akarnak visszatérni. Megvan a felszerelésük hozzá, 24 sávos felvevő, minden eszköz – de aztán fél nap elteltével azt mondták, a fenébe is, mi nem tudjuk így szerkeszteni az anyagot!  Mert eddig nem így dolgoztak.”

“Van egy nagyon érdekes gyakorlat, nem tudom valaha is próbáltad-e már, a cmd-Z billentyűkombinációt nem használod,  amikor írsz valamit. Elég sokat írok Mac-ken, és mint mindenki visszamegyek és változtatok dolgokon. Amikor azt mondod magadnak, ma úgy fogok írni, mintha egy darab papír előtt ülnék, Jézus, teljesen más hozzáállást kíván. Mert gondolkodnod kell, mielőtt leírsz valamit. Igazán nehéz ehhez visszatérni. Nem azt mondom, hogy előnyös visszatérni ehhez, csak azt, hogy érdekes tapasztalat megpróbálni, emlékeztetőül arra, hogy mennyire az írás új technológiájának része vagyunk.”

Vajon Eno azt hiszi, hogy a boldog békeidőkben rögzített nyugat-afrikai felvételek azért szólnak olyan élően 40-50 év után is, mert egyszerű körülmények között készültek?

„Igen, azt. Részben. Mert a hangmérnökök nagyon korlátozott feltételek között dolgoztak, és nagyon is megértem őket. Amikor csak két mikrofonod van, egy kompresszor és néhány elő-erősítő, igazán tudod, mit csinálsz, mert mindennap ezeket használod. Ez olyan, mint amikor egy művész kiválóan alkot vízfestékkel. A vízfesték nagyon korlátozott eszköz, de hihetetlen dolgokat lehet csinálni vele, ha nincs más festéked. Azok a régi afrikai lemezkiadók, vagy sok öreg rhytm ’n’ blues vagy korai doo-wop kiadók rendkívül szerényen voltak felszerelve, mégis azok az emberek, akik ezekkel az egyszerű eszközökkel voltak összhangban, tudták, hogy hogyan lehet izgalmas eredményeket elérni velük.

“Például egyszer rögzítettem egy ghánai zenekar, az Edinkafo 1981-es albumát, a Pace Setters-t. Egy olyan kis stúdióban dolgoztam egy hangmérnökkel, ami nyugati szemmel egy vicc volt. Egy csomó különböző mikrofonja volt. Az egyik egy Sony kazettás magnóból, igazán olcsó mikrofon, de briliánsan használta. A dobfelszerelés fölött használta, és egy nagyon élénk, eleven hangot hozott ki belőle. Ha megmutattad volna ezt a felszerelést egy nyugati hangmérnöknek, kiröhögött volna. Ugyanez volt a helyzet a hangszerekkel. Néha régi, leharcolt elektromos gitárokon játszottak. Mivel tudták, hogyan használják őket, nagyszerű dolgokat csináltak velük.„

A múlt évben Bob Dylan ment vissza old-school-ba, igaz, nem teljesen analógba, amikor Shadow in the night albumát rögzítette. Egy interjújában, melyet az AARP amerikai magazin közölt most februárban, Dylan elmagyarázta: „Csak egy módon tudtam felvenni ezeket a dalokat, mégpedig élőben, nagyon kevés mikrofonnal. Semmi fejhallgató, visszhangosítás, énekfülke, külön sávok…A hangmérnöknek megvolt a saját felszerelése a régi szép időkből, azt hozta magával…Nem volt keverés. Csak ahogy hangzott…A lehető legkevesebb technikát használtuk.”

„A vita a hitelességről és a mesterséges megoldásokról nem csitul. A kézműves zene nem adja fel és a digitális technológia sem fog eltűnni. De ha a kereskedelmileg sikeres producerek, mint például Brian Eno, megtalálják a középutat az analóg és a digitális esztétika között, az ragyogó lesz.

---------------------------------------------------------------------------------------------------

A cikket Anton Spice írta és a www.thevinylfactory.com oldalán jelent meg 2015 február 24.-én